Charlaine Harris: Inni és élni hagyni

Eredeti cím: Dead until Dark
Fordította: Binder Natália
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009

"A hivatalos álláspont szerint, amelyet a nyilvánosság előtt maguk a vámpírok is támogattak, ez a fickó vírusfertőzés áldozata volt, amely néhány napos tetszhalált váltott ki nála, majd ezután allergiás lett a napfényre, az ezüstre és a fokhagymára. A további részletek eltérnek, attól függően, hogy melyik lapot olvassa az ember. Mostanában a csapból is vámpíros hírek folynak."

Sookie Stackhouse nem egy átlagos pincérnő egy nem átlagos világban. Ugyanis nem csak emberek veszik körül: a vámpírok is a társadalom (majdnem) elfogadott tagjai. Csak ők nem söröznek esténként, hanem palackozott vért isznak. Nem nagy ügy...

Sookie egy kedves fiatal lány, akinek a leírásánál megnéztem gyorsan a borítót, mert azt hittem, Vavyan Fable könyvét olvasom. Ezért:

"Mondhatjuk, hogy szinte soha nem járok el esténként. Na nem azért, mintha nem lennék csinos. Az vagyok. Huszonöt éves, szőke hajú, kék szemű. A lábam izmos, a mellem telt, darázsderekam van. Jól áll nekem a pincérnők nyári egyenruhája, amelyet Sam választott: fekete sort, fehér póló, fehér zokni, fekete edzőcipő."

Mivel eredendően valami szórakoztatót és valami vámpírost vágytam olvasni, itt már tudtam, hogy rendben leszünk.
Szóval Sookie. Gondolatolvasó. Nem képes teljes mértékben kordában tartani a képességét, szinte mindig mindenki gondolatait hallja. Nem lehet könnyű... Ezért is annyira örömteli esemény az, hogy megismeri Billt: a férfi mellett teljes csend szállja meg. Bill vámpír. És nagyon férfias (komoly arc, hatalmas barkó meg minden). Nem is nézik jó szemmel, hogy a mindenki kedvence pincérnőt kerülgeti. A helyzet akkor súlyosbodik, amikor sorra találják holtan a Sookie-féle lányokat. Ráadásul éppen kéznél valaki, aki nem szimpatikus az embereknek. Bűnbakból végül már több is lesz, mint amennyire szükség van. De így izgalmas a dolog. Hogy még egy csavar legyen a történetben, Sookie és Bill egymásba szeretnek. Igazi regényes, szenvedős szerelem. Szórakoztató. Mellesleg ismét egy új szemszögből olvashattam a vérszívókról. Mostanság nagyon birizgál a téma, keresem a különbségeket és hasonlóságokat, hogy mégis hogyan képzelik el az írók ezeket a lényeket.

A könyvtől azt kaptam, amit vártam. Vámpírokat és kacagást. A regény alapján készült sorozatot még nem néztem meg, de érdekel. Talán egyszer majd arról is írok.

Szergej Lukjanyenko: Világok őre

Eredeti cím: Csernovik
Fordította: Weisz Györgyi
Metropolis Media, 2011

"A történetünk egy és ugyanaz. Kezdik elfelejteni az embert. Eltűnnek az okmányai. A helyét a családban is, a munkahelyén is valaki más foglalja el. És amikor az illető már olyan mélyre süllyedt, hogy nincs hová mennie, megkeresi egy küldönc, vagy kap egy táviratot... egyszóval elhívják valahová. Ahova megérkezik, az lesz az új munkahelye. Ezt a helyet nevezzük funkciónak."

Kirillel éppen ez történik. Egész egyszerűen kitörlődik a világból, mintha nem is létezett volna soha. Egyetlen barátja emlékszik rá, de kezdi őt is elveszíteni.
A funkciója szerint a fiú új életében vámos lesz. De nem különböző országok, hanem külön világok között látja el feladatát. Egyre több embert ismer meg, a beszélgetéseik során lassan összeáll a játékszabályok rendszere. Van belőlük bőven, de nem olyan bonyolult a helyzet. Lakáskörülmények, eltávozás, munkaidő, fizetés. Csupa általános dolog.

Aztán jönnek szép sorjában a tények is. Hány világot ismerünk összesen? Én személy szerint ezt az egyet. A szereplők kicsit többet:

"Huszonhármat ismerünk. Ezek azok, amelyekre stabilan nyílnak ajtók."

A történet során összesen kilenc világról kapunk több-kevesebb információt. Van köztük mindenféle. Az egyiken nem ismerik az elektromosságot, a másikon nincs benzin, a harmadik teljesen olyan mint a miénk. Mintha ugyanaz lett volna a kiindulási alap, aminek a történelme aztán egy ponton elkanyarodik. Érdekes gondolat, lehetne vele még játszani. (Bár a Sliders és a Csillagkapu ugyanez a sztori volt csak féregjárattal meg más körítéssel.)

A szereplők is érdekesek. Van belőlük egy maréknyi, akik Kirill régi életéhez kötődnek. Velük nem is nagyon foglalkozunk. Egyedül Kotya marad meg, Kirill barátja. 

Az új ismerősöket is lehet kategorizálni: emberek vagy funkcionálisok. Az emberek szigorú titoktartás mellett szabadon közlekedhetnek a világok között. A funkcionálisokat viszont kötik a szabályok. Nem csak vámosok vannak, hanem rendőrök, vendéglősök, orvosok, meg ki tudja még mifélék. A lényeg az, hogy a szakmájukban ők a legjobbak.

A könyv hangulatát többnyire szerettem. A szokásos orosz mentalitás előjött szerencsére. Az akciójeleneteket azért egy picit eltúlzottnak érzem, viszont ezt a humor tökéletesen egyensúlyba hozta. Az alapötlet is jó, hiába lerágott csont. Szeretem az ilyet, ez van.

A foghíjas ismeretek miatt érezhető, hogy ez egy sorozat vagy ciklus első darabja. Erre utal az is, hogy a történet vége elvarratlan (mondhatni összecsapott), no meg az eredeti cím: Tervezet.

Nem kötött le annyira mint az Őrség sorozat, de bízom a  folytatásban.