Robert Yugovich: Olja

Atlantic Press Kiadó, 2011

"A szerb maffia már rég tudta, hogy a politikus is ember, és valamennyi maffia birtokában volt ennek az igazságnak. Belgrádban úgy vélték, hogy paragrafusai a törvénynek vannak, nem az igazságnak, és hogy a kettő nem ugyanaz. Az erkölcs a vesztes korlátja és a legyőzött védekezése. Az igazság pedig absztrakt fogalom, és mindig annak az oldalán áll, akinél a hatalom van."

Figyelem! Részletes leírás, helyenként erősen spoileres!

A könyv a fülszöveg alapján tényregény, és Olja valódi személy. Próbáltam olvasás közben ennek az ellenkezőjét hinni, mert ha mégis igaz történet, akkor szörnyűséges világban élünk.

Olja a történet elején egy szegény, de szorgalmas, gyönyörű, naiv kislány. Golcuban, egy moldovai kis koszfészekben él, de ki szeretne törni. Ennek a tanulás az egyetlen módja. Amikor lehetőséget kap arra, hogy egy fővárosi bentlakásos iskolában tanuljon, kapva kap az alkalmon. Ez az első hiba amit elkövet... A pap, akire rábízza a család, egy mocsok gazember. Mondjuk azokhoz képest, akik később tűnnek fel, még kedves is. Elvégre csak egyszer erőszakolja meg a kislányt...

"Olja mozdulatlanul, meztelen lábait széttárva hevert az ágyon, és a semmibe bámult. Megalázottnak, mocskosnak érezte magát, viszolygott a férfiaktól, de önmagától is. Sírni akart újból és újból, de a könnyei már korábban elfogytak."

A lány életútját követve megismerjük a maffia világát. Először csak egy kis prostitúció, korrupció, később emberrablás, drogügyletek... Szerencsétlen Olja megfordul Európa majdnem minden országában, és mindenhol ugyanazt kell csinálnia: odaadni a testét akárkinek, aki fizet érte.

Láttam már az amszterdami vörös lámpás negyeddel foglalkozó filmet. Valahogy nem látszott át a csillogáson az, hogy mi történik a felszín alatt. Például, hogy a kirakatokért micsoda harc megy...

"Amszterdamban volt a legmagasabb a csúszópénz összege, de ez érthető. A turisták miatt ott háromszoros volt a forgalom a többi városhoz képest. Ide bejutni, vagyis itt kirakatot bérelni lehetetlen volt ismeretség nélkül. Az ismeretség pedig egyet jelentett a maffiával. Ha itt akartál melózni, akkor a maffiának dolgoztál. Igaz, ezt sokan nem tudták, és nem is érdekelte őket, hogy a pénzük egy része kinek a zsebében fog landolni. Minden prosti ismerte az itt uralkodó íratlan szabályokat, így már eleve úgy jött ide, hogy tisztában volt vele: a bevétel egy részét át kell adnia."

Belegondolva, milyen szörnyű lehet ez, nem csodálkozom azon, hogy Olja elkezdett drogozni. Ha a helyében lennék, én sem gondolkodnék, mit válasszak: a szenvedést tisztán, vagy egy elmosódott képet lebegés közben. A gond csak az, hogy a lányt szervezet egyre több és több anyagot akar. Annyit, hogy kis híján belehal. És valahol ez az, amire igazán vágyik...

"A következő napot kokainnal kezdte, hogy elüsse a másnaposságát, ami a többféle pia összekeverésétől az átlagnál erősebb volt. A feje zúgott, a gyomra émelygett, testét a hideg rázta. Egy magabiztos okádás és egy jókora csík kokain pár percen belül harcra kész állapotba pofozta. Merthogy minden egyes nap harc volt, harc saját magával. Csatákat nyert és vesztett a saját érzelmeivel, a megaláztatással szemben."

Ez a lány egy roncs... Igazi kapcsolatai sincsenek, nem is lehetnek. Mégis ki tudna szeretni egy kurvát? Valami ilyesmit gondol ő is, hiszen nem enged közel magához senkit. Amikor mégis szerelmes lesz, inkább szenved, nem hagyja, hogy a férfit miatta bánthassák.

Egy normális nőnek barátnői is vannak. Oljának csak kolléganői. Van, akivel közelebb tudnak kerülni egymáshoz, így át is veszik egymás hülyeségét. Életveszély, elvonó, halál, halál, halál... Még mélyebbre süllyedünk a lánnyal. És muszáj tovább olvasni, mert nem lehet, hogy ne jöjjön valami jó is. Végül akciófilmekbe illő kalandokon keresztül találja meg a nyugalmat, amit igazán megérdemel.

Részletesség vége, olvashatsz tovább

Rob Yugovich egy vajdasági magyar férfi, aki jelenleg egy magyarországi börtönben tölti kilenc évnyi  büntetését. A tanúvédelmi program biztonságában segített leleplezni egy szerb maffiacsoportot. Így biztosak lehetünk, hogy a könyvben leírtak minden szava igaz, hiszen ő is benne volt az események sűrűjében. Itt el lehet gondolkodni azon, hogy lehet-e egy bűnöző szimpatikus, tudva, hogy jó útra tért... Azt minden esetre méltányolom, hogy eme könyvből befolyt jövedelmét teljes egészében a Végső Vár alapítványnak adja, amelynek a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok megsegítése a célja. Ezért is kérek mindenkit, aki az e-book ingyenes letöltési lehetőségét keresve talált ide, inkább vegye meg a könyvet! Köszönöm.

Rumnapló

Szereplők:

Paul Kemp - Johnny Depp
Sanderson - Aaron Eckhart
Bob Sala - Michael Rispoli
Chenault - Amber Heard
Ed Lotterman - Richard Jenkins
Moburg - Giovanni Ribisi

A könyvhöz fogok viszonyítani, előre is bocs.

Sikerült előbb megnézni a filmet, mint ahogy a könyvet olvastam. Fordítva jobb lett volna. Túlságosan hálivúdi sztorit kaptam, nehéz volt elvonatkoztatni, főleg, hogy még friss volt az élmény.

Nehezen tudtam például feldolgozni azt, hogy Yeamon és Sanderson összeolvadt egy személlyé. Aztán ott van az, hogy minden csillog, és villog és ragyog, pedig ótvarosnak és lepukkantnak kellene lennie. Tudom, így eladhatóbb... Az is biztosan növeli a bevételt, hogy rájátszottak a Félelem és reszketésre egy jó kis haluzós jelenettel, ami a könyvben pedig nincs.

A szereplők jelleme nagyjából ugyanaz maradt, szerencsére. Még a külsejüket is kábé így képzelném, ha ugye nem láttam volna magam előtt a színészeket olvasás közben. A szereposztás nekem tetszett:

A főszereplő nem is lehetett volna más, mint a Karib-tenger főkalóza Johnny Depp. Az alkoholistát is élethűen játssza.

Sala megöregedett, de rendben van. Michael Rispoli pont annyira dörmögős, ivós, kattintgatós, amennyire annak kell lennie.
Aztán ott van Sanderson, azaz Aaron Eckhart. Pont jó. Jó pasi, jól él, de valami akkor is hibádzik.
Végül a kedvenc karakterem, Chenault. Gyönyörű, gyönyörű kis buta liba. Amber Heard jó választás volt. A wiki szerint Scarlett Johansson is esélyes volt a szerepre. Neki is jól állt volna.

Ami nagyon tetszett az a helyszín. Nem tudtam volna ennyire fehér homokot és kék tengert elképzelni. Meg a város se igazán menne, abban nem vagyok jó.

Nem mondom, hogy könnyed kis mozi, ami alkalmas lenne egy családi délutános programnak, mert az nem igaz. Kell hozzá nem kevés nyugalom, de vigyázz, ne legyen sok! Különben még unatkozni fogsz. Ha a Félelem és reszketés tetszett, azért még nem bízd el magad. Ez nem annyira elszállt egy valami. Viszont ott bizsereg benne Dr. Thompson szelleme. És ez a lényeg.

A képek innen, innen és innen vannak.

Imdb

Hunter S. Thompson: Rumnapló

Eredeti cím: The Rum Diary
Fordította: Totth Bence
Konkrét Könyvek, 2005




"Azonnal gyertek stop rengeteg hely van a rumoshordókban stop fika meló stop nagy lóvé stop egész nap piálás stop egész éjjel kefélés stop siessetek nem tudom meddig tart."

Jó ideje pihent már a  polcon a könyv, de egészen eddig nem éreztem semmiféle indíttatást, hogy elolvassam. A kiváltó ok az volt, hogy bemutatták a filmet, mi meg jól megnéztük...

Paul Kemp, a regény főszereplője, hányódó, kiábrándult, céltalan, alkoholista, és ráadásul még újságíró is. Az 50-es évek végén érkezik San Juanba, hogy az egyetlen helyi  angol nyelvű újságnál dolgozzon. Alig múlt 30, de már szinte az egész világot bejárta.
A munkatársai legalább annyira különös és egyben átlagos fickók, mint maga Kemp.

Nézzük, kiről milyen benyomásom maradt:

Ed Lotterman
A San Juan Daily News főszerkesztője. Próbálja életben tartani a lapot, és kordában tartani az embereit. Ideges fickó, többet üvölt mint bárki a világon. Hogy látja Kemp?

"Egy öntelt faszfej volt, ráadásul nem is tudott róla. Örökké a Sajtószabadságról, meg a Lap Fenntartásáról papolt, de ha az ölébe hullott volna egy milkó a totális szabadság kíséretében, akkor is csak egy ócska újságot tudott volna összehozni, mert nem volt elég agya, hogy jól csinálja a dolgot. Lotterman is csak egy hangos, de jelentéktelen alak volt azoknak a tetves szarfaszúaknak a seregében, akik fel-alá menetelnek a hatalmasok és a jóravalók lobogói alatt."

Bob Sala
Fotós az újságnál, Paul őt ismeri meg a társaságból először. Nagyon pesszimista figura. Már a kezdetektől folyton arra akar fogadást kötni, hogy mikor csődöl be a lap. A munkáját ha nem is lelkiismeretesen, de elvégzi, elvégre ő az egyetlen profi a szigeten. Kemp egy ideig nála lakik.

Moberg
Ellenszenves egy fickó, pedig nem sokat tudunk meg róla. Alkoholista, mint mindenki más a környéken. Ráadásul önző, időnként rosszindulatú, és balhés. Nemszeretem-ember.

Yeamon
A "kedves" kis Fritz... Ő is csak teng-leng, de a többieknél kevésbé sikeresen. Lotterman hamar megszabadul tőle, de a történet szereplője marad egész végig. Az ő barátnője a gyönyörű, butácska Chenault, aki megdobogtatja Kemp érzéketlen szívét (vagy egyéb testrészeit. Hagyjuk...). Yeamon nem bírja túl jól a piát, rémálomszerű balhékba keveredik. És amennyire jó a tengerparton nyaralni, annyira rossz egy ottani börtönben raboskodni...

Sanderson
A Sikeres Férfi. Legalábbis ezt a képet sugározza. Menő autóval jár, menő helyen lakik, a legfontosabb emberekkel pörög. Veszélyesnek látszik, nekem ijesztő volt és rideg.

Na most képzeljük el, hogy ezek a népek (a főnök és Sanderson kivételével) minden nap, munka előtt és munka után - de néha még munka közben is - együtt piálnak Al kocsmájában. Csupa kiábrándult férfi, akik ahelyett, hogy értelmes életcélokat keresnének, szinte belefulladnak a rumba... Időnként még egy-egy balhé is összejön, de valahogy mindig sikerül megúszni mindent. Lehet tovább lebegni a forró pocsolya tetején. Fülledt meleg van már reggel is, fogjuk arra, hogy bekattannak a népek...

"Néha alkonyat idején, mikor az ember megpróbál lazítani, megpróbálja elfelejteni a mindent átjáró punnyadását, a Mindenszennyek Istene összegyűjt egy maroknyit a reggel elragadott reményből, és valahol a messzi távolban lóbálni kezdi. Reményeink a szélben olyan hangon csilingelnek, mint a finom kristályharangok, azokra a dolgokra emlékeztetve az embert, amelyeket eddig nem sikerült megszereznie, és amelyekről örökre lemondhat.
Őrjítő álomkép ez.
Csak úgy lehet úrrá lenni rajta, ha az ember kitartóan küzd ellene és rummal űzi el a kísérteteket."

Összességében valahogy mindezek ellenére jó könyv volt. Szerettem a leírásokat (mint amilyen ez is itt, pár sorral feljebb). Thompson a tájakról is, az emberekről is nagyon élvezetes képet ad. Rengeteget káromkodnak a szereplők, amit néhol helyénvalónak éreztem, két lappal később meg már zavarónak. A fene se tudja. De működik.

Mivel nem akarom, hogy túl hosszú legyen ez a bejegyzés, a filmről külön írok.

Harlan Coben: Vér a véremből

Eredeti cím: Long Lost
Fordította: Illés Róbert
Jaffa Kiadó, 2011

"Párizs különleges hely. Sokan megénekelték már szépségét és csillogását, és nem túloztak. Minden egyes épület miniatűr építészeti csoda, valódi ünnep a szemnek. Párizs olyan, mint a gyönyörű nő, aki tudja magáról, hogy gyönyörű, élvezi is, hogy gyönyörű, ezért nem akar mindenáron annak látszani - meseszép, és ezzel tökéletesen tisztában van."

Myron Bolitar egy haldokló kapcsolatban él, amikor felhívja egy régi szeretője. Így kerül Párizsba, és így csöppen egy nyomozás kellős közepébe...

Terese Collins, a CNN volt üdvöskéje évekre eltűnt válása után, most pedig az exférje megölésével vádolják. Persze ezt nem mondanám el, ha ez lenne a lényeg...

Ahogy megérkezik Párizsba, Myron máris megismerkedik a helyi rendőrökkel. Később is gyakran találkoznak, mert valami mindig történik ami miatt a rendőrség ideges. Egyébként az egyik rendőr, Berleand, kifejezetten szimpatikus. Nem olyan habókos, mint amilyennek a francia rendőröket általában feltüntetik.

Van még egy szereplő, akit a szívembe zártam:

"Win annak idején a szobatársam volt a Duke kollégiumában, most pedig az üzlettársam és - Esperanza Diaz mellett - a legjobb barátom. A teljes neve III. Windsor Horne Lockwood, és pontosan úgy is néz ki: középen elválasztott hirtelenszőke haj; fehér bőr; előkelő arcvonások; a sok golfozástól V alakban lebarnult nyak; jéghideg kék szem. Méregdrága, élére vasalt, világosbarna nadrágot, rózsaszín és zöld mintás, kék Lilly Pulitzer sportkabátot viselt, mellényzsebébe pedig színben harmonizáló zsebkendőt tűzött, ami úgy dudorodott a szíve fölött, mintha egy bohóc spriccelős virága rejtőzne alatta."
Win fura figura. Megvan benne a pénzével járó sznobság és önbizalom, de vicces is. A kapcsolatai jól jönnek a nyomozás során, és meg tudja magát védeni ha kell.

A történet egy jó kis krimi, ami egy gyönyörű városban játszódik. Van benne szerelem, halál, Moszad, másik vallási fanatikus banda, 9/11, csűrés, csavarás. Nekem egy kicsit bonyolult is a sok szál, hogy ki kavart meg mikor, hol, kivel és mit.
Ettől nem lett rossz, sőt, legalább dolgozott az agyam :) Kb. a könyv háromnegyedénél megvolt a megoldás, bár még voltak hátra érdekességek. Ahhoz tartottam magam, amit Myron mondott:

"Ami pedig a "nem lehet igaz" mantrámat illeti, ismét a jó öreg Sherlock Holmes-axióma jutott eszembe: Ha kizárjuk a lehetetlent, ami marad, bármennyire is lehetetlen, az igazság."

Összességében tetszett ez a regény. Kikapcsolt, amikor arra volt szükségem. Nem lett a kedvencem, de a humora miatt valószínűleg újra fogom olvasni valamikor.

A könyvet köszönöm a Jaffa Kiadónak.

Janne Teller: Semmi

Eredeti cím: Intet
Fordította: Weyer Szilvia
Scolar Kiadó, 2011

"Ha nyolcvanéves korotokig éltek, akkor addigra már harminc évet végigaludtatok, jó kilenc évig jártatok iskolába és írtatok leckét, és majd' tizennégy évet töltöttetek munkával. Mivel már hat év elment a kisgyerekkorra és a játékra, s mivel még tizenkét évre lesz szükség ahhoz, hogy  takarítsatok, főzzetek és gyereket neveljetek, legfeljebb kilenc évetek marad arra, hogy éljetek is."

Pierre Anthon kiábrándult a világból. Úgy gondolja, nincsen semmi, amiért érdemes élni. Kimarad az iskolából, egész nap csak ül a szilvafán, és ennyi. Mert miért is tenne bármit, ha semminek sincs értelme? Szerintem téved...

Vegyük a fenti idézetet. Tizenhárom évesen Pierre Anthon nem tudhatja, hogy amit ő lenéz, az másnak a minden. Tanulni, gyereket nevelni, főzni. Ezt mind lehet szeretni, szívből, hivatásszerűen végezni. Önzőség lenne csak azért a pár évért végigcsinálni mindent, amit magunkra fordíthatunk. Az ember nem így működik...

A többi gyerek (P. A. osztálytársai) előbb dühösek lesznek, majd megpróbálják megmutatni a fiúnak, hogy igenis van Valami, nem a Semmi az úr. Elkezdik hát összehordani kincseiket a Fontos Dolgok Halmára. Az első pár holmi egész hétköznapi: lerágott fejű baba ami valamikor sokat jelentett, a kedvenc könyv, melynek minden sorát kívülről tudja a gazdája... De ez kezd kevés lenni, ezért megváltoznak a szabályok. Mindenkiről más mondja meg, mi a féltve őrzött Valamije. Innentől elszabadulnak az indulatok, igazán morbid kívánságok kerülnek elő...

Valahol azt olvastam erről a könyvről, hogy A Legyek Ura modern változata. Nem értek egyet. Az egy egészen más szituáció, más környezettel, más kiváltó okokkal, más befejezéssel. Ez a kis könyv érték. Mert elgondolkozol azon, mi az ami számít. Ami igazán fontos, amiért érdemes élni.

Válaszolj!

Mi az?

A könyvet köszönöm a Scolar Kiadónak.

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni

Eredeti cím: Dead until Dark
Fordította: Binder Natália
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009

"A hivatalos álláspont szerint, amelyet a nyilvánosság előtt maguk a vámpírok is támogattak, ez a fickó vírusfertőzés áldozata volt, amely néhány napos tetszhalált váltott ki nála, majd ezután allergiás lett a napfényre, az ezüstre és a fokhagymára. A további részletek eltérnek, attól függően, hogy melyik lapot olvassa az ember. Mostanában a csapból is vámpíros hírek folynak."

Sookie Stackhouse nem egy átlagos pincérnő egy nem átlagos világban. Ugyanis nem csak emberek veszik körül: a vámpírok is a társadalom (majdnem) elfogadott tagjai. Csak ők nem söröznek esténként, hanem palackozott vért isznak. Nem nagy ügy...

Sookie egy kedves fiatal lány, akinek a leírásánál megnéztem gyorsan a borítót, mert azt hittem, Vavyan Fable könyvét olvasom. Ezért:

"Mondhatjuk, hogy szinte soha nem járok el esténként. Na nem azért, mintha nem lennék csinos. Az vagyok. Huszonöt éves, szőke hajú, kék szemű. A lábam izmos, a mellem telt, darázsderekam van. Jól áll nekem a pincérnők nyári egyenruhája, amelyet Sam választott: fekete sort, fehér póló, fehér zokni, fekete edzőcipő."

Mivel eredendően valami szórakoztatót és valami vámpírost vágytam olvasni, itt már tudtam, hogy rendben leszünk.
Szóval Sookie. Gondolatolvasó. Nem képes teljes mértékben kordában tartani a képességét, szinte mindig mindenki gondolatait hallja. Nem lehet könnyű... Ezért is annyira örömteli esemény az, hogy megismeri Billt: a férfi mellett teljes csend szállja meg. Bill vámpír. És nagyon férfias (komoly arc, hatalmas barkó meg minden). Nem is nézik jó szemmel, hogy a mindenki kedvence pincérnőt kerülgeti. A helyzet akkor súlyosbodik, amikor sorra találják holtan a Sookie-féle lányokat. Ráadásul éppen kéznél valaki, aki nem szimpatikus az embereknek. Bűnbakból végül már több is lesz, mint amennyire szükség van. De így izgalmas a dolog. Hogy még egy csavar legyen a történetben, Sookie és Bill egymásba szeretnek. Igazi regényes, szenvedős szerelem. Szórakoztató. Mellesleg ismét egy új szemszögből olvashattam a vérszívókról. Mostanság nagyon birizgál a téma, keresem a különbségeket és hasonlóságokat, hogy mégis hogyan képzelik el az írók ezeket a lényeket.

A könyvtől azt kaptam, amit vártam. Vámpírokat és kacagást. A regény alapján készült sorozatot még nem néztem meg, de érdekel. Talán egyszer majd arról is írok.

Szergej Lukjanyenko: Világok őre

Eredeti cím: Csernovik
Fordította: Weisz Györgyi
Metropolis Media, 2011

"A történetünk egy és ugyanaz. Kezdik elfelejteni az embert. Eltűnnek az okmányai. A helyét a családban is, a munkahelyén is valaki más foglalja el. És amikor az illető már olyan mélyre süllyedt, hogy nincs hová mennie, megkeresi egy küldönc, vagy kap egy táviratot... egyszóval elhívják valahová. Ahova megérkezik, az lesz az új munkahelye. Ezt a helyet nevezzük funkciónak."

Kirillel éppen ez történik. Egész egyszerűen kitörlődik a világból, mintha nem is létezett volna soha. Egyetlen barátja emlékszik rá, de kezdi őt is elveszíteni.
A funkciója szerint a fiú új életében vámos lesz. De nem különböző országok, hanem külön világok között látja el feladatát. Egyre több embert ismer meg, a beszélgetéseik során lassan összeáll a játékszabályok rendszere. Van belőlük bőven, de nem olyan bonyolult a helyzet. Lakáskörülmények, eltávozás, munkaidő, fizetés. Csupa általános dolog.

Aztán jönnek szép sorjában a tények is. Hány világot ismerünk összesen? Én személy szerint ezt az egyet. A szereplők kicsit többet:

"Huszonhármat ismerünk. Ezek azok, amelyekre stabilan nyílnak ajtók."

A történet során összesen kilenc világról kapunk több-kevesebb információt. Van köztük mindenféle. Az egyiken nem ismerik az elektromosságot, a másikon nincs benzin, a harmadik teljesen olyan mint a miénk. Mintha ugyanaz lett volna a kiindulási alap, aminek a történelme aztán egy ponton elkanyarodik. Érdekes gondolat, lehetne vele még játszani. (Bár a Sliders és a Csillagkapu ugyanez a sztori volt csak féregjárattal meg más körítéssel.)

A szereplők is érdekesek. Van belőlük egy maréknyi, akik Kirill régi életéhez kötődnek. Velük nem is nagyon foglalkozunk. Egyedül Kotya marad meg, Kirill barátja. 

Az új ismerősöket is lehet kategorizálni: emberek vagy funkcionálisok. Az emberek szigorú titoktartás mellett szabadon közlekedhetnek a világok között. A funkcionálisokat viszont kötik a szabályok. Nem csak vámosok vannak, hanem rendőrök, vendéglősök, orvosok, meg ki tudja még mifélék. A lényeg az, hogy a szakmájukban ők a legjobbak.

A könyv hangulatát többnyire szerettem. A szokásos orosz mentalitás előjött szerencsére. Az akciójeleneteket azért egy picit eltúlzottnak érzem, viszont ezt a humor tökéletesen egyensúlyba hozta. Az alapötlet is jó, hiába lerágott csont. Szeretem az ilyet, ez van.

A foghíjas ismeretek miatt érezhető, hogy ez egy sorozat vagy ciklus első darabja. Erre utal az is, hogy a történet vége elvarratlan (mondhatni összecsapott), no meg az eredeti cím: Tervezet.

Nem kötött le annyira mint az Őrség sorozat, de bízom a  folytatásban.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Eredeti cím:
L'élégance du hérisson
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Geopen Könyvkiadó, 2009

"Michel asszonyból a sündisznó eleganciája árad: kívülről tüskék borítják, valóságos erődítmény, de az az érzésem, hogy belülről éppen olyan egyszerűen kifinomult , mint a sündisznó, ez az álságosan hanyag, ádázul magányos és szörnyűségesen elegáns állat."

Mint ahogy a fülszövegből kiderül, két igazán kiemelkedő intelligenciájú személy rejtőzködik ugyanabban a párizsi házban. Az új lakó, Ozu Kakuro mindkettőjükben meglátja a titkot, s összehozza őket.

Renée tökéletes házmesternő álcát alakított ki magának: ha valakivel beszélnie kell, műveletlennek mutatja magát; a lakásából kihallatszik a tévé bömbölése; a tipikus büdös ételeket pedig a macskájának főzi. Pedig igazából filozófiai tanulmányokat olvas, műészfilmeket néz, ínyenc ételekkel kényezteti magát.
Paloma 12 éves, de több benne a bölcsesség mint a többi családtagjában együttvéve. Szenved a nővére szurkálódásaitól, anyja neurotikus viselkedésétől és apja kimértségétől. Inkább elrejti a benne bujkáló lényt, mint hogy különc zseniként kezeljék.

A két főszereplő gondolatait felváltva olvashatjuk, mintha a naplóikat egyazon könyvbe kötötték volna be. Renée gyakorlatiasabb, a lakókról sokat mesél. Paloma szeret mély gondolatokkal foglalkozni, melyekkel aztán párhuzamba állítja a saját környezetében előforduló példákat:

"Amikor az ember valakit néz, aki éppen véghezvisz egy mozgást, ugyanazok az idegsejtek, amelyek ezt a mozgást elindították, a mi fejünkben is aktivizálódnak, bár mi nem tettünk semmit. Egy akrobatikus ugrás, miközben az ember a kanapén terpeszkedik és csipszet zabál: ezért szeretjük annyira a sportot a tévében."

Szerettem ezt a könyvet olvasni. Rávilágított, hogy nagyon kevésszer töprengek az "élet nagy dolgain"... Aztán megerősített abban is, hogy nem szabad első pillantásra megítélni az embereket, mert legtöbbjük álcázza magát. Lehet, hogy odabent igazán hasonlóak vagyunk, de ha elhiszem a látszatot, ez soha nem fog kiderülni.
Azért is tetszett, mert betekintést engedett a franciák, azok között is a gazdag franciák életébe. Emellett a szerző még becsempészett egy csipet japán kultúrát is, csak a teljesség kedvéért.
A filozófiai eszmefuttatásokat pedig imádtam...

"Tehát íme, ez a fenomenológia: a tudat önmagával folytatott magányos és végeérhetetlen meditációja, tiszta, kőkemény autizmus..."Érdemes elolvasni a könyvet legalább egyszer, de az sem baj, ha többször előkerül. Még a saját példány beszerzését is megkockáztatnám...

Robin Polakowsky: Vilmos és Kate

Atlantic Press Kiadó, 2011

"Azokban az órákban, amikor a Buckingham-palota bejelentette, hogy Vilmos herceg, Károly brit trónörökös és Diana hercegnő elsőszülött fia végre eljegyezte Kate Middleton kisasszonyt, még a novemberi nap is kutyakötelességének tartotta, hogy átfúrja magát a ködön."



Ahogy az eljegyzés idején, úgy a ma megtartott esküvőn is ragyogott a nap a fiatalokra. Tekinthetnénk ezt természetfeletti jelnek is, ami megmutatja: ez a pár jól döntött.

A könyvből megtudtam, mely rokonoknak nem sikerült jól a házassága. Példáért nem is kell messzire menni, itt vannak rögtön Vilmos szülei. Fogalmam sem volt róla, hogy az ő frigyük milyen volt. Boldog nem, az biztos. Eleve rossz kezdet, ha két fiatalnak kötelességtudatból kell összekötnie az életét.

"Vilmos és Kate házasságáról a legtöbben azt gondolják, hogy ezek a fiatalok okosabbak az elődöknél, mert nézeteltéréseiket a házasság előtt intézték."

Vilmos és Kate szerelemből, régóta tartó stabil kapcsolat után döntöttek úgy, hogy az oltár elé állnak. Nyolc év igen hosszú idő (akár számon tartjuk azt a pár hónap mosolyszünetet 2007 környékén, akár nem).

Robin Polakowsky könyve logikusan felépített egységekből áll. Külön tárgyalja a fiatalok "előéletét", a királyi család tagjairól ismerteket, a fiatalok találkozásának, szakításának, eljegyzésének és végül esküvőjének körülményeit. Örülök, hogy megtaláltam ezeket a dolgokat ilyen formában, mert ugyan itt-ott olvastam egy cikket, hallottam egy hírt, de nem állt ilyen szépen össze a kép.

Találtam egy megmosolyogtató részt is a csupasz tények között:

"Az ük-ük-ükanya, mivel írni-olvasni nem tudott, bajosan értesülhetett arról, hogy 1837 június 20-án egy másik ük-ük-ükanya Viktória királynő néven trónra került. Amikor egy évvel később megkoronázták őt a Westminster-apátságban, Jane ekkor már hatodik gyermekével volt várandós. Ha mégis tudott volna a messzi Londonban történt fontos eseményekről, akkor csak valamelyik jól értesültebb szomszédtól kaphatta a híreket. Azokról meg vagy eszébe jutott valami, vagy nem. Az biztos nem, hogy egy Kate Middleton nevű leszármazottjának egyszer majd köze lesz valakihez a fényes paloták lakói közül, akiknek mindig van mit enniük."

Ez azért kicsit erőltetett, nem? Viszont azt már inkább elhiszem, hogy Kate édesanyja, Carole terelte lányát Vilmos látóterébe. Bár ha nem ezzel a céllal, akkor is mindenképp becsülendő, hogy a leány a legjobb iskolák kitűnő nevelését kapta. Akárhogy is volt, a lányának mától az ő királyi felsége megszólítás jár. Mi, magyarok a hagyományt követve Katalinnak fogjuk nevezni a hercegnét.

Minden ilyen - sőt, több sokkal hajmeresztőbb - pletykát megtalál itt akit érdekel a királyi ház körüli zsongás. Nekem megérte elolvasni ezt a könyvet.

Ha te is szeretnéd elolvasni, megvásárolhatod elektronikus formában is.

Ó, majdnem elfelejtettem a képet! Egyszerűen szépek...

Chitra Banerjee Divakaruni: A fűszermesternő

Eredeti cím: Mistress of Spices

Fordította: Arató Katalin
Geopen Könyvkiadó, 2005

"Mestere vagyok a fűszereknek.
Tudok bánni mással is. Ásványokkal, fémekkel, földdel, homokkal és kővel. Hideg, tiszta fényű drágakövekkel. Folyadékokkal, amelyek árnyalataikkal rabul ejtik a tekintetet."

Tilo egy varázslatos asszony. Érti a kígyók beszédét, hallja a fűszerek énekét. Akaratos, öntudatos, kíváncsi nő, aki elfogadja a szabályokat, de nem tud bennük élni.

Első életében Nayan Tara volt, a különlegesnek született indiai lány. Látnoki képességei híressé és gazdaggá tették. Mindez nem volt elég neki, magához hívta a kalandokat: a kalózok elrabolták.
Így született meg Bhagyavati, a kalózok királynője.
Eztán került a szigetre, az Első Anya tanoncai közé. Ott társnőivel egyetemben névtelenül élt, miközben a fűszerek csodáiról tanult. Megtanulta azt is, milyen törvényeket kell betartania, hogy a tűz ne hívja vissza.
Negyedik életében Tilottama a neve. Egy kis indiai fűszerboltban él és dolgozik San Franciscoban. A teste öreg, a lelke fiatal, s a szabályok egyre csak kínozzák. Rengeteg gyönyörű fűszer veszi körül, s szinte mindről mesél is nekünk valamit:

"A görögszéna napja a kedd, amikor a levegő zöld, mint a moha eső után."
Minden betérő vendégnek segítségére siet, a fűszerek megsúgják mire van szükség. Több visszatérő vásárló életébe is bepillanthatunk: a megvert asszonyéba, az elkallódó fiúéba, a hagyományokkal szembeszegülő, ám szüleihez mindvégig hű lányéba, s a férfiéba, aki önmagát és földi paradicsomát kutatja... Tilo segít mindenkin. Azokon is, akik nem kérik. De meg kell tennie, hiszen másokért él. A fűszerek hatalmát csak saját céljainak eléréséhez nem használhatja fel. Amit még meg kell említenem: a szerelem. Az valami gyönyörű! Holló titokzatos, szenvedélyes, fiatal, mégis annyira tapasztalt mint egy öregember. Talán picit én is beleszerettem olvasás közben...

A könyv csupa íz, csupa illat, csupa érzéki gyönyör. Csak ajánlani tudom. Viszont a film nem sikerült ennyire jól. A látvány tökéletes, de annyira eltér a két történet, mintha nem is ugyanarról szólnának.